(…)
Eltekintve egyikük-másikuk olykor eleresztett rosszmájú megjegyzéseitől, az életünk egészen elviselhető volt, legalábbis a felszínen. Maca megpróbálta átvenni a gyeplőt, de nem hagytam neki. Kettős érzés gyötört, egyrészt legszívesebben elszöktem volna, és az első repülővel elvittem volna a gyerekeket Ilonka nénikémhez Ausztráliába, másrészt tudtam, hogy ő az apjuk édesanyja és az én családom is. Sokat imádkoztam. Átadtam az érzéseimet az Úrnak, és egy kicsit melegebben öltöztem, miközben Maca követte lépéseimet, és ismét lejjebb tekerte a termosztátot. A tévét figyelmen kívül hagytam, amennyire csak lehetett.
Ám néha nehéz volt alázatosnak lenni. Maca egyik este filmet nézett a véreskezű Báthory Erzsébet grófnőről, hogy aztán a következő napokban szemrehányóan és gyanakodva méregessen.
– Miféle nép ez a magyar? – kérdezte csak úgy a levegőbe, miközben a porszívó csövét csatlakoztatta.
– Semmi közük a körülöttük élőkhöz.
Segítettem a gyerekeknek szablyákat és pajzsokat vágni kartonból, így tanítgatva őket:
– Ezek mi vagyunk, maggyarrrok! Félelmetes hun horrrda, hátunk mögött kavarog a fagyos északi szél! Kissszívjuk a vérrredet!
Élvezték, hogy úgy rohangálnak a ház körül, mint egy hun horda.
– Vííííí! – visította Filip, felugrott a levegőbe, a papírszablya lágyan lobogott a kezében.
/…/
A Muravidékről hoztak Celjébe, ahol gyermekkoromat töltöttem, mielőtt sok évvel ezelőtt édesanyám magával vitt. Celje számomra fülledt város volt, amelyet dombok gyűrűje szorongatott és taszított el magától, úgy éreztem, agyonnyomnak az erdővel benőtt hegyoldalak. Nehéz időszak volt, nem emlékszem rá szívesen. Olyan időszak volt, amikor azt kívántam, bárcsak meghaltam volna. Isten megmentett engem. Iskolába jártam és tanultam, imádkoztam és sakkoztam a klubban. Aztán hazamentem, és újra imádkoztam. És gyakoroltam a sakkot.
–Te még nagymester leszel – mondta apám, Pál, amikor még gyerek voltam. Erzsi mama pedig mindig azt mondta nekem:
– Imádkozz. Imádkozz, Žužika, meglátod, minden rendben lesz.
– Légy egyszerű és alázatos, és az emberek szeretni fognak, ígérte Erzsi mama. És azt is mondogatta, hogy Ha adnak, vedd el, ha ütnek, szaladj el.
Maca a maga módján átalakította az osztálytermet, és új tanulási rendet vezetett be, a falra felakasztotta a Keresztény Unió nagy térképét mind az öt országával. Új könyveket hozott. A régi tankönyvek már nem voltak érvényesek. Az atlasz az elmúlt években minden évben új volt. A tenger olyan gyorsan húzódik vissza, hogy csak így lehet megoldani. Új szigetek jönnek létre. Kanadából Oroszországba ismét gyalogosan lehet menni. A halak kipusztulnak, a hajók a jégben rekedtek. De van elég só, a só soha nem lesz probléma. Régen egy darab só annyit ért, mint egy ház.
Az általam vásárolt könyv nem volt rendben, mert egy sárkány van benne,
és a sárkányok kitalált lények, amelyeket egy gonosz szellemmel hoznak összefüggésbe. És akkor mi van, gondoltam, miközben oldalra pillantottam a Szent Györgyöt ábrázoló színes képre, majd Maca felé. Hogyhogy nincsenek sárkányok, hiszen épp itt áll egy előttem. Azonnal megbántam, és úgy döntöttem, hogy meggyónom ezeket a gondolatokat. Azt fogják mondani:
– A férjed iránti szeretetedet azzal mutatod ki, hogy tiszteled azokat az embereket, akik fontosak neki. Gondoskodj róla, hogy otthon békesség legyen, ahol nincs veszekedés.
És megint elgondolkodtam azon, hogy vajon nem volt-e mindig is Maca tervében a jégkorszak, amikor eljöhet, hogy átvegye az uralmat az otthonom felett. A magam módján csodáltam őt. Neki egyszerűen engedelmeskedni kellett. Nem vitatkozott, csak parancsolt. Elvárta, hogy történjen valami, és az meg is történt. Csak odanézett, és máris rohantak a gyerekek kezet mosni.
– Ruhaujjunkat felgyűrjük, és dörzsöljük könyékig – ismételgette.
– A kézmosás annyi ideig tart, mint egy esti ima! – És valóban annyi ideig mosták a kezüket. Ha én mondtam volna nekik, csak Julijan engedelmeskedett volna, Astrid elbújt volna előlem, miközben a két kicsi a mosdókagylóba vagy a fürdőkádba mászott volna.
– Jobban kell figyelned rájuk! – ismételgette Maca. Jelentőségteljesen hozzátette:
– Elég gyerek halt már meg ebben a családban, – amire én nem tudtam mit válaszolni.
(…)
A meteorológus a rádióban lavinákra figyelmeztetett, felhívta a hallgatók figyelmét a hó rendszeres eltávolítására a háztetőkről, és elmondta a legközelebbi előrejelzést, miszerint átmeneti felmelegedés után a következő napokban rekordalacsony hőmérséklet várható. Minden évben megdőlnek az előző év rekordjai.
Nem mentem vissza Ljubljanába. Žitkovcibe hajtottam. Haragudtam magamra. Hogy történhet meg ez veled, gondoltam magamban, hogy ilyen hülyeségen kapnak, mint egy iskoláslányt. Mintha tényleg valami rosszat tettem volna.
A papagáj apró karmaival feszülten kapaszkodott a ketrecbe.
– Ne aggódj! Menjünk, nézzük meg, mi van a házunkkal – mondtam, hogy megnyugodjon.
A jeges, lucskos táj, amelyen keresztül hajtottunk a papagáj és én, ez a tengernyi hideg latyak, nem ez volt az út a gyerekkori otthonomhoz. Az én otthonom meleg, napos, körülötte lustán csipegető csirkékkel. És háttérzene, magyar népzene citera kísérettel.
(…)
Egy nap Ilonka nénikém megkérdezte tőlem: – Tudod, hogy Erzsi mama nem az igazi anyád? – Dehogynem az! – ellenkeztem. Ő az én édesanyám. Édes anya. Ő az, aki Esterházy-tortát készít a születésnapomra. Magyarországról hoz nekem gesztenyepürét és egy tál fagyasztott tejszínhabot, amikor elmegy a boltba.
Az igazi anyám nem volt édes. Egy nappal azután, hogy
Erzsi mama meghalt, egy férfi társaságában jelent meg, akinek szőrcsomók voltak a tarkóján.
– Mi van még, ami a tiéd? – sürgetett, miközben műanyag zacskókba gyömöszölte a ruháimat. – Gyerünk, nem érünk rá egész nap!
A férfi csak járkált a házban. A belőle áradó dohánybűz átragadt a polcokra, dobozokra, szekrényekre, amelyeket kinyitogatott, ily módon elidegenítve őket. Cigarettával a fogai között beletúrt a fehérneműs fiókba, és az ablak felé tartotta a pamutbugyikat.
–Ez Ilonka szobája – mondtam feszülten.
–Hány éves Ilonka? – kérdezte anyámat.
–Hagyd csak. – Kivette Ilonka bugyiját a kezéből, és dühösen bezárta a fiókba. – Budapesten tanul, hamarosan visszajön.
(…)
Az ajtóm előtti hangos pisszegés, anyu alszik! hangjaira ébredtem. Nino
már nem volt ott. A gyerekek megszokták, hogy vannak olyan napok, amikor egyedül vagyunk, reggelente bebújnak mellém az ágyba, de most a szürke csóka üldözte őket és maga felé terelte meleg kis testüket. Jadviga sírt. Felkeltem.
–A pa-pagájt! – zokogott. De nem. A nagymamának ma reggel tanárnő arca volt.
– Most már iskola van! – mondta az üvegajtó előtt állva. Ó, gondoltam, miért is ne. Erzsi mama megengedné.
– Megyünk papagájt nézni – mondtam magyarul a gyerekeknek.
– Menj már, hagyd abba – fortyant fel anyósom. – Senki sem ért téged.
Ha Nino otthon lett volna, azt mondta volna: – Megbeszéltük, hogy franciául beszélsz a gyerekekkel.
Azt akarta, hogy megtanuljanak egy kultúrnyelvet.
– Honnan tudod, hogy a magyar nem kultúrnyelv? – válaszoltam. – Te semmit sem tudsz a magyar nyelvről. Mondj csak egy magyar írót, egyetlenegyet. – Erre megvolt a maga válasza, hogy ő egyet sem ismer, mert egyszerűen nincsenek, erre én azt mondtam, hogy ha ő nem ismeri őket, az még nem jelent semmit.
– Hagyd abba, kérlek – mondta volna. – Nem szép dolog anyámmal szemben, hogy nem érti, amit mondasz.
– Anyád franciául sem ért.
– De én igen – mondaná Nino.
– Hogy mondják franciául, hogy megyünk papagájt nézni? – kérdeztem a gyerekektől, és magam válaszoltam rá. – On va voir un perrouquet.
Mondjátok utánam. Mind a négyen megismételték, mindegyikük jó párszor.
– On va voir un perrouquet. – Aztán elengedtem őket. Rikoltozva szaladtak az üvegházba.
– Hé, hé, ne olyan hangosan!
A perrouquet hanyatt feküdt a ketrec alján. Élettelen kis
puha csomó, csak egy halom toll, a lábai úgy meredeztek belőle, mint egy rég megfagyott fa ágacskái.
Az udvaron egy halom kemény föld alá temettük. Julijan keresztet csinált neki.
(…)
Doris nővér jött, és frissen készített hibiszkuszteát, új gyógyszereket és új pelenkákat hozott, miközben beszélt valakivel a telefon másik végén. Elképzeltem, hogy egy magához hasonló, korán megöregedett, utálatos ötvenessel diskurál.
Doris nővér arról panaszkodott a beszélgetőpartnerének, hogy mit képzelnek, hogy őt küldték a szobákba, mikor ez nem is az ő feladata.
Félrehajtott fejjel, arcát a vállához szorítva tartotta a telefont. Rám sem nézett, miközben a lepedőmet igazgatta. Magyarul beszélt, a világ legnehezebb nyelvén.
– Mit is mondhatnék? Hogy kirúgjanak a munkahelyemről? – válaszolta egy kérdésre, amit nem hallottam. – Inkább felakasztom magam, semhogy visszaküldjenek hozzá.
Akkor jobban tenné, ha kicsit kedvesebben végeznéd a dolgodat, gondoltam magamban. És vigyáznál arra, mit beszélsz. Sohasem tudhatod, ki érti, amit mondasz, még Karantániában sem, és akkor sem, ha Rifniknek hívnak.
(…)
Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek!
Az már elmúlt.
Az üres falak eszembe juttatták, mi az igazi dísze egy feleségnek.
Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek. Ezért kopasszá teszi az Úr Sion dölyfös leányainak fejét. Eltávolítja ékszereiket: a függőket, karpereceket és fátylakat, tükröket.
Ruhák azelőttről. A zsákok eltűntek a ház elől azon az éjszakán,
akárcsak a ketrec, a szekrény és minden más. Amikor az Unión kívülre utaztunk, nem szerettem, ha az emberek bámulnak és megjegyzéseket tesznek a lila tunikámra.
– Vegyél újat – vonta meg a vállát Nino.
A nappaliban üresen állt a könyvespolc, könyvek helyett műanyag ibolyák sorakoztak rajta. Eltűnt az összes magyar könyv, még a Szent Istvánról szóló is. Könyvek Ausztráliáról. Könyvek a sakkról. Azok a könyvek, amiket meghagyott, színek szerint voltak összerakva egyetlen polcon.
– Kidobta Darwint. Tudod, milyen drága volt? Mirjam szüleitől kaptam érettségi ajándékba.
– Hagyd csak, majd veszünk egy újat – mondta Nino.
– Hol?
Nem válaszolt.
– Nem akarod megköszönni? – lépett oda hozzám Maca.
– Nem volt joga kidobni a dolgaimat.
– A tiédet? – kérdezte gúnyosan. – Egyébként mi itt a tiéd, mondd meg nekem.
Olyan sokáig bámultam rá, hogy a végén elkapta a tekintetét. – Eh,
minek az neked, jobb, ha a gyerekekkel foglalkozol – morogta. – Lassan
ideje lenne már egy újabb gyereknek. Nem tudom, mire vártok még.
Nino élesen közbeszólt. – Anya, ne avatkozz bele.
(…)
A nővér konspiratív hangon pletykált valakiről telefonon azon a nyelven, amit senki sem ért. Ha értenék magyarul, úgy érezném magam, mint Szent Iván éjjelén, mondta egyszer Nino. Erre Dejan megjegyezte: azért jövünk ki velük olyan jól, mert nem tudunk összeveszni.
A rendelő ajtaja megint kinyílt mögöttem. Esterházy doktornő odaszólt Doris nővérnek: – Húsz percre lemegyek egy kis harapnivalóért.
Nem nézett rám, csak biccentett felém. Doris nővér viszont rám nézett. Ráérősen végigmért, aztán elfordult, mintha ott sem lennék, és nyugodtan beszélt tovább.
– Amikor meglátod a feleségét, minden világos lesz. Ő ugyanolyan. Ugyanaz – mondta még egyszer. – Csak húsz évvel fiatalabb. – A telefon visszazümögött.
– Á, nem – nevetett a nővér. – Persze, hogy nem tudja. Biztos
eléggé ostoba.
Egy beszámoló következett arról, hogy valaki hogy csalja a feleségét, és a szerető hogyan nem képes palástolni boldogságát. A szerető Esterházy doktornő lenne, ennyi már világos volt számomra, mert Doris nővér elárulta a másik nőnek, hogy átkutatta a doktornő holmiját, miközben az konzíliumon volt.
Kényelmetlenül éreztem magam, hogy tanúja vagyok annak, hogy valaki kárörvendő megjegyzéseket tesz általam ismeretlen emberek magánéletére, ugyanakkor elég érdekes is ahhoz, hogy odafigyeljek rá. Tétován rendbe szedtem magam, felvettem a kardigánomat, begomboltam a kabátomat, megkerestem a kesztyűmet. Valamiféle megkönnyebbülés volt látni, hogy más emberek rosszabbul jártak, mint én, még ha nem is voltak ennek tudatában.
– Miben szenvedsz hiányt –, kérdezte időről időre szemrehányóan Maca.
Ez is igaz volt, mindenem megvolt.
(…)
Figyeltem Ninót, hogy viselkedik. Mintha mi sem történt volna. Lehet, hogy a vacsoránál, egy pillanatig elgondolkodva figyelte az arckifejezésemet. Valószínűleg beszélt az ő Julijájával. Tudta, hogy nála voltam. Összeszedtem magam. Ha te színlelhetsz, akkor én is. Pörköltet főztem galuskával, mintha a világ leghétköznapibb napja volna, bár megint hányingerem volt az ételszagtól, nem kaptam levegőt. Maca a levesestálat kevergette, ráncolta a homlokát, és rögtön elvitte a tálat.
– Péntek van! – mondta elborzadva. A levesestálat letette a pultra, és
kinyitotta a hűtőt. Követtem őt, felkaptam az edényt, és visszavittem az asztalra. Olyan dühösen tettem le, hogy a forró folyadék kifröccsent a tálból, és majdnem eltalálta Astridot. Nino felkapott egy szalvétát, és sietett feltörölni.
– És akkor mi van, ha péntek van? – kérdeztem kihívóan.
Nino azt mondta: – Biztos van valami más, amit gyorsan el tudsz készíteni. Nem is egészséges minden nap húst enni.
– Tényleg? Felegyenesedtem, és a szemébe néztem: – Miért is
tiltottuk be a vegetáriánus étkezést?
Nino: – Sehol sem írják, hogy tilos.
Maca: – Mert nem keresztény, a Bibliában is ez áll.
Előrehajolok: – Ez hol van a Bibliában?
– Igen, ott van – erősködik Maca. – Hogy minden állat az ember rendelkezésére áll.
Lehúzok a polcról egy nehéz, zöld bőrkötésű, aranybetűs Bibliát, és az asztalra csapom. – Hol van?
A gyerekek abbahagyták az evést.
Nem tudta, mit mondjon, ahogy én is tudtam, hogy nem fog. Diadalmasan pillantottam Ninóra, aztán elszavaltam: Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak.
Maca megvetően nézett a levegőbe, ahogy elhaladt mellettem. Én továbbra is kitartóan mondtam:
– Most pedig mondja meg, hol van pontosan megírva, hogy pénteken nem szabad húst enni.
Fáradtan felsóhajtott, még mindig a falon nézett egy pontot, valahol boldog kis családom fotója mellett. Aztán Nino felugrott, erősen megragadott a vállamnál fogva, és elrántott az asztaltól. Szó szerint berángatott az üvegházba.
– Hogy viselkedsz?
– Hogy viselkedem?
– Ne játszd a hülyét. Csak azért csináltad, hogy megszégyenítsd.
Nem, nem fogom hagyni neki.
– Saját magát szégyenítette meg. Sajnálom, de mindennek van határa.
Anya ide vagy oda, nem fogom hagyni, hogy az otthonomban csináljon belőlem hülyét olyasvalaki, akinek fogalma sincs, hogy mit olvas a fejemre.
Ez az én házam, és ő az én anyám, és te rendesen fogsz viselkedni vele, értve? És beszélj vele egy kicsit kedvesebben.
Akkor legyél talán néha itthon, ebben a házban, ha már a tiéd. És én
a feleséged vagyok, Nino. Csak én.
– Azt mondtuk, hogy anyád azért lesz itt, hogy segítsen nekem, hogy ne legyek egyedül. Nem azért, hogy ő uraljon itt mindent, és utasítgasson, mint egy kisgyereket.
– Ezt ki mondta? Te találtad ki. Anyám nem azért van itt, hogy
cselédet csinálj belőle.
Már indul is, aztán visszalép.
– A Bibliában is az áll: tiszteld apádat és anyádat. Mózes második könyve.
– Szerintem a sajátjaira gondol, nem gondolod?
– Te tiszteled az anyádat?
Ez volt az első és egyetlen vitánk. Sohasem veszekedtünk.
Soha. Azelőtt a világ szép volt, nem volt veszekedés, nem volt betegség,
nem volt más nő az életünkben. Hányszor mondtam az elmúlt hónapokban, hogy ennél rosszabb már nem lehet, és mégis így történt.
Vége eddigi világunknak. Egy hónap múlva már nem lesz
olyan hír, olyan újság, amiben ne szerepelne ez a mondat. Én pedig ezt gondolom majd: Ugyan már. Mit tudtok ti a világvégéről. Ha valaki
kihasznál téged, titkolózik, és valaki más pótlékát látja benned,
ha rájössz, hogy a férjed, akinek négy gyermeket szültél, soha nem is
szeretett téged, akkor az a világ vége. Ez itt csak egy betegség. Csak
a pestis. Ami nem tudja, mit csinál.
***
Astrid sikoltozott éjjel: – Anya, ne!
Azt álmodta, hogy megölöm őt, eltemetem a hideg földbe, és kavicsokat szórok rá, ahogy a halott anya megölte a kis Gábriel angyalkát.
– Nem ölte meg, drágám. – Vigasztaltam, miközben hisztérikusan szipogott.
– Megműtötték, és mindketten meghaltak.
– Miért műtötték meg?
– Nagyon fiatal lány volt, túl fiatal volt ahhoz, hogy anya legyen.
– És apa nagyon sírt, amikor meghalt?
Nagyon.
– És a nagyi is sokat sírt?
– Sokat sírt. Minden anyuka a gyermekeit szereti a legjobban a világon.
***
Nino mellett feküdtem és hallgattam, ahogy lélegzik. Lassan, mélyen.
Néhányszor álmában levegő után kapkodott. Ki az a Julija Esterházy,
mi történt közte és Nino között? Miért nincs vele, ha számára ő az egyetlen, miért velem van?
Kicsoda Anton Rifnik?
Elmerültem az emlékek özönében. Néztem Ninót egy meleg szeptemberi estén, ahogy délcegen áll a több ezer fős tömeg előtt, egy keresztet tartva a magasba. Én a pódiumnál állok, felemelt kezekkel. Átfut rajtam annak a napnak az emléke, a csodálat borzongása.
Erőt érzek, mert része vagyok ennek a hullámzásnak, amely meg fogja változtatni a világot.
A lila zászlók erdeje egy emberként zúg fel, Nino után skandálják:
– Isten, haza, becsület! Isten, haza, becsület!
– Mi vagyunk nemzetünk jövője! Mi vagyunk az Egyház nagy hadserege! – kiáltja a férjem. Milyen lenyűgözően szép, ahogy szenvedélyesen vezet minket oda, amiben hisz. És a tömeg követi őt.
– Mi vagyunk a kereszténység jövője! Az igazság kardjával, az evangélium kardjával fogunk harcolni, és azzal a karddal, ami Jézus Krisztus, az élő Isten és megváltó. Nem fogunk megállni, amíg mindenki össze nem gyűlik, minden nemzet, minden nép. Új világot fogunk építeni új alapokon, olyan szilárd alapokon, amelyet senki sem lesz képes lerombolni! Új világot fogunk építeni, egy új Karantániát, amelynek alapja z igazság és a szeretet!
Ajkammal követem a beszédét, amelyet én írtam. Bár ismerem szóról szóra, soha nem vagyok felkészülve arra, hogy milyen erőteljes lesz a visszahangja a hívők tengerében. Énekelni kezdünk. Adeste fideles læti triumphantes zeng ezer meg ezer szájból. Venite adoremus Dominum. Kezdik meggyújtani a fáklyákat.
– Isten, haza, becsület! Isten, haza, becsület! – visszhangzik messzi földre.
Nino magasra emeli a keresztet. A tömeg felhördül örömében. Nézzétek,
ez az én férjem. A világ végére követném őt. Fellobbannak a fáklyák, száz meg száz fáklya, vörösen hullámzó tűztenger.
– Isten, haza, becsület! Isten, haza, becsület! – Őrjöng és tombol a feltüzelt tömeg.
(…)
A nő a város másik végén lakott, az egyik olyan háztömbben,
ahonnan muszlim családok költöztek ki. Semmi baj, mondta,
csak nagy a bűz. Az emberek nyulakat és csirkéket tartanak a lakótelepen.
Ő sem fejezte be az egyetemet. Megvonta a vállát. – Ötünknek
ugyanazon a napon volt a diplomavédése. Egy srác átment, négy
nőt kirúgtak. Egy ideig még visszajártam, de értésünkre adták, hogy nincs értelme.
Nem szívesen beszélt erről.
– Csak ne csinálj olyan hülyeséget, mint az a nő tegnap, aki a csomagtartójában vitte át a gyerekeit a határon.
– És ha bíróságra mennék?
– És mit fogsz mondani? A szenátor férjem megcsal engem, de elvihetem a gyerekeket Ausztráliába? És azt fogják mondani: Igen, persze. Hol írjuk alá?
Ausztrália jelenleg elérhetetlenül messze van, egy másik bolygón. A kettő között mézsűrű sótenger, megszórva a halak csillámló hasával.
– Mi volna, ha feljelenteném a nőt?
Az ujjain kezdett számolni:
– Először is, tönkretennéd az életét.
– És ő mit tett velem?
A verebek hirtelen szétrebbentek minden irányba.
– Ha börtönbe küldenéd, az a halálos ítélete lenne. A börtönök sokba kerülnek az államnak, a legegyszerűbb, ha időről időre kivesznek néhány ablakot és hagyják, hogy az emberek véletlenül halálra fagyjanak. Tudnál ezzel együtt élni? Másodszor, a férjed azonnal kirepülne a szenátusból, valószínűleg elveszítené az állását is. Mit jelentene ez a családodnak? Harmadszor, ez
amúgy sem történne meg. Volt már olyan szenátor, akit házasságtörésért felelősségre vontak?
– Még nem …
Mirjam szánakozva nézett rám.
– Gondolj bele, mit tehetnének veled. Tedd fel a kérdést, hogy tényleg nincs-e semmi, ami miatt bajba kerülhetnél. És a gyóntatószékben is lehetnek mikrofonok, ha esetleg nem tudnád. Dejan jutott eszembe, aztán Matej atya. Nem tettem semmi rosszat. Komolyan nézett rám.
– Jó, hogy jelentkeztél. Közel vagy a tűzhöz, talán szükségem lesz rád. Remélem, nincs az a szar a bőröd alatt.
Megragadtam a kezem, mintha védekeznék.
Mirjam előrehajolt. Megfogta a csuklómat, és felhúzta a tunikám ujját.
A dudor tisztán kirajzolódott az alkarom bőre alól. Tekintete találkozott az enyémmel.
– Miért?
– Hogy tudja, hogy megbízhat bennem – mondtam, és visszahúztam a ruhám ujját.
***
Nino a stúdióban ül. Széles vállán az öltöny azt a benyomást kelti, mintha vele született volna. Pár ezer talentumba került. Ezüst szálak csillognak itt–ott a kamerába, egyik lába keresztben a másik felett. Mióta szakállt visel, még komolyabb, még férfiasabb.
– Biztonság – mondja. És: – Értékek.
Egy kristálytiszta pohárból iszik egy korty kristálytiszta vizet.
A műsorvezetőnő megrebegteti a szempilláit, és kisimítja lila sálját. Ez is a szeretőd? – kérdezem a képernyőn keresztül. Hány van még?
Maca leültette a gyerekeket a kanapéra. Frottír pizsamájukban szorosan anyjuk és nagyanyjuk mellé bújtak, szappan- és öblítőszaguk volt. Négy jóllakott, boldog, illatos szeretetsütemény melegített. Megsimogattam fejecskéjüket, végigsimítottam a hajukat. Éppen egy maréknyian vagytok, gondoltam, mindet az ölembe vehetném. A legszentebb anyaölbe. Szárnyam alá vennélek benneteket, és messzire repülnénk, messze, messze.
–Igaz-e, hogy az elmúlt napokban az Unió kormánya hatalmas mértékű
kivándorlást észlelt?
– Információink szerint ez egyáltalán nem igaz. Néhányan valóban
ezekben a napokban ausztrál területre repültek, de állampolgáraink sokkal nagyobb számban térnek vissza külföldről. Az emberek tisztában vannak azzal, hogy mennyivel előnyösebb egy olyan országban élni, amely komolyan veszi a Biblia üzenetét, és egy jobb világot épít mindenki számára.
A háttérben Ézsaiás próféta sorai futnak: Ne félj, mert én veled vagyok. Napkeletről visszahozom gyermekeidet, és napnyugatról összegyűjtelek. Ezt mondom északnak: Add ide! – és délnek: Ne tartsd fogva! Hozd ide fiaimat a messzeségből, leányaimat a föld végéről.
– Az a hír járja, hogy a szenátus Önt fogja megválasztani az Unió következő elnökének.
Nino úgy mosolyog, mint aki nem törődik a pletykákkal. Széttárja nagy, erős kezét. Olyan kéz, amely bizalmat ébreszt. Hagyd, majd én, mondta, amikor nem boldogultam egy céklás vagy savanyúrépás üveggel. Kivette a kezemből, éppen csak megérintette, és a fedő megadta magát. Az emberek ilyeneket mondtak: Várjatok, amíg Rifnik lesz a főnök. Ő majd rendet csinál.
– A leghőbb vágyam, hogy minden polgárnak jót tegyek. Ha ez
a legjobb útnak bizonyul, akkor azt fogom követni.
A képernyőn az Unió nyelveire lefordított szavak suhannak.
Halandzsa. Blablabla.
– Mi az az elnök, anya?
– A legfontosabb ember az egész országban – magyarázta a nagyi.
– Neki minden embernek engedelmeskednie kell. Mint egy királynak.
– És apa király lesz? – kérdezi Astrid, tágra nyílt szemmel.
– Igen…– mosolygott az anyakirálynő. – Talán tényleg az lesz. Karantán
király.
Az egyetlen igazi királyotok magyar volt, gondolom magamban.
– Család – mondja Rifnik szenátor.
És: – Rend.
Este szeretkeztem vele, mert ő az enyém. Halkan vettük a levegőt, hogy Maca ne hallja. Csak mélyeket lélegezni. Nem gondolkodni. Magányos árnyak kúsztak a falon. Fájdalommal ébredtem, amit nem tudtam azonosítani. Aztán hálás voltam a béke és sötétség perceiért. Nino nyugtalanul vette a levegőt mellettem. Ő sem aludt.
Világvége? A világ vége az, amikor a saját világod összeomlik. Mások az illatok, te is más vagy, a színek is mások. Ugyanaz, de mégis más. Felébredsz,
mintha még tegnap volna, aztán rádöbbensz, hogy valami más vagy, valaki más, mint hitted, de nem tudod, ki. Folyton azt álmodom, hogy vízbe fulladok. Nino ébreszt fel. Nincs jó kedvében, az ő munkája túlságosan felelősségteljes ahhoz.
(…)
– Mikor megyünk ünnepi fényeket nézni?
– Jövő héten – ígérem a gyerekeknek. – Amikor meggyógyultok. – Az elmúlt napokban mind a négyen ismét betegeskedtek. A kanapén ültek betakarózva, és rajzfilmeket néztek.
– Most elmondunk még egy üdvözlégyet, hogy meggyógyuljatok – mondta Maca. – Meglátjátok, holnap már jobban lesztek.
Az előző naptól, december elsejétől kezdődött Ljubljana díszkivilágítása. A főtéren hatalmas karácsonyfa állt. A fények, mint minden évben ilyenkor, téli mesébe illővé varázsolták a kis ország álmos fővárosát.
Küzdöttem a széllel, hogy kinyissam a bejárati ajtót, miközben
Nino a Pygmalionját készítette elő. A szemem könnybe lábadt a hidegben. Ideges voltam. A többi szenátor felesége is ott volt, másképp néztek rám, mint egymásra. A negyvenes éveikben jártak. Előfordult, hogy egyenesen kizártak a beszélgetéseikből: ez felnőtteknek való, nevettek, és várták, hogy elmenjek. Jól tudom, hogy a férjem környezetében lévő emberek az ő humorérzékének kifejeződését látták bennem. Egyszer hallottam a szenátorokat, amikor a folyosón beszélgettek, de a beszélgetés nagy része nem jutott el hozzám. Az egyikük megjegyezte, hogy még az a túlméretezett tüdő sem jelent túl nagy problémát. Tudtam, hogy rólam beszéltek.
Mindez tulajdonképpen imponált nekem, de még mindig aggódtam,
hogy lelepleznek, és észreveszik, hogy valójában nem tartozom közéjük.
A ljubljanaiak és a stájerországiak számára muravidéki vagyok, a muravidékiek között pedig magyar. Sohasem tartozom közéjük.
(…)
Várakozással ültem le a kanapéra. Szóval megtörtént. Most már
kezdődik: rendkívüli híradás – a halál terjed Európa-szerte, emberek. Vége van a suttogásnak a boltok sarkában. Most meglepetésben lesz részetek.
Dejan jelenik meg a képernyőn. A fotója alatt felirat: Első fertőzöttek a Keresztény Unióban.
Mirjam hangja szólalt meg:
– …a 29 éves Dejan Rejec Miklavž na Dravskem polju-ból, a kormányellenes hírszerzés egyik vezető alakja. Ha a betegség tüneteit érzékeli magán, vagy kapcsolatba került ezzel a személlyel, vagy tud bárkiről, aki kapcsolatban állt vele, kérjük, hogy azonnal jelentkezzen a legközelebbi mobil mentőegységnél.
Mintha vízzel öntöttek volna le.
Vele kezdődött minden.
Dejan Rejec elhozta Európába a fekete halált, az emberiséget valaha is sújtó leghalálosabb betegséget.
De… minek a vezető alakja? Kormányellenes hírszerzés?
A széllel szúrós hideg csapott a házba.
– Hová mész? – kiáltott utánam Maca. Becsaptam magam mögött az ajtót.
Végigrohantam Mária útján, amelyet régen az Emlékek és bajtársiasság útjának hívtak.
Hol van? Mit tettek vele?
Hogy lehettem ilyen ostoba?
Most rólad beszélünk, nem rólam, Žuži.
Hírszerző, egy sejt tagja, aki az állam ellen szervezkedett, egy kém. Anton Rifnik érdekelte. Nem a gyerekeim. Nem én, Suzana.
Én meséltem neki a Postojnai-barlang raktárairól! Mit mondtam még neki? Ó, Istenem! Az agyam lefagyott. Lehet, hogy az egész csak félreértés, lehet, hogy hívni fog, várni fog rám a ház mögött, hogy a gyerekeket Maca háta mögött kicsempésszük, és bejuttassuk az ő autójába, egyenesen a repülőtérre megyünk, és együtt repülünk tovább. Lehet, hogy a rendőrök szirénázva üldözőbe vesznek minket, de már túl késő lesz. A társai a repülőtér előtt fogják elfogni őket, és Dejan elmondja majd, hogy az egész kezdettől fogva csak játék volt, gondosan előre kitervelve, csak azért, hogy engem megmenthessen.
Én mindig az övé leszek. Ha megkérem Istent, vajon megkegyelmez-e nekem?
Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától, a pusztító dögvésztől. Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége. Nem kell félned a rémségektől éjjel, sem a suhanó nyíltól nappal, sem a homályban lopódzó dögvésztől, sem a délben pusztító ragálytól.
Olyan sok személy akartam lenni egyszerre. Dejané. Ninóé.
Magyar. Karantán. Igazi keresztény feleség. Sakknagymester.
Diák. Rettenthetetlen vadonfelfedező és anya. Vad zenére vágytam.
Elég jól ismerem magam. Belül nem vagyok olyan erős. Itt nincs hely
újabb illúzióknak. A nap nem fog kisütni, Nino nem fog csak úgy elmenni Julijával, nem hagyja itt nekem a házat és a gyerekeket. Semmi sem lesz. Csak az van, ami van.
Ezzel az aggyal megszületni, ezeken az élményeken keresztülmenni.
Nem tudsz elmenekülni. Ez vagy te. Ne álmodozz, ne áltasd magad, ne reménykedj.
Hiszen minden rendben van kedvesem, mondaná Nino. Nem is lehet másképp. Mert különben magadat kéne megkarmolni, felkaparni a behegedt sebet, új fákat ültetni a vér zavaros, zubogó patakjába.
Nem tudom, mióta bolyongtam a hajdani Emlékek és bajtársiasság útjának fojtogató sötétjében. Egyedül voltam, egyedül a világban, a
társam csak emlék volt, csak képzelet. Sehol egyetlen ember. Nehéz, élesen jeges légtömegek zúgtak körülöttem, jelezve, hogy ideje fedezékbe vonulni.
(…)
Gyorsan hajtottam és hangosan dudáltam. Valakit előttünk épp akkor fordítottak vissza a határőrök. Amikor meglátták a lila diplomáciai rendszámot, nyitva hagyták a sorompót. Szerencsétlen emberek árnyai álltak az út mentén, akiket nem engedtek át a határon. Csomagjaikkal ott álltak a hordók mellett, amelyekből zöldes színű lángok csaptak ki. Valaki zsibbadtan ült a földön. Kicsit odébb északról fújta a havat a szél, hosszú dűnét hagyva maga után. A sorompó reszket a szélben, amely üt, vág, korbácsol, csapkod. Kavarog. Örvénylik. Elhal. Hullámzik. Ordít.
Egy szkafanderes alak egy darabig nézegette az iratokat.
– Esterházy Julija? – kérdezi a hangszórón keresztül a süvítő szélben.
Közelebb viszem az arcom az ablakhoz.
– Igen, én vagyok – erősítem meg. Rám és a fényképre néz, aztán megint rám, tanulmányozza diszkréten rúzsozott ajkamat, ceruzával enyhén kihúzott szememet. Aztán bólint, és visszaadja Julija papírjait. Elhiszi, hogy én vagyok Julija Esterházy.
– Hová megy?
– Haza Magyarországra.
– Miért vannak karantán papírjai?
– A férjem után.
További két szkafanderes alak csatlakozik hozzánk. Egymás után
kesztyűs kezükbe veszik az iratokat, nézegetik őket.
Az első határőr mond valamit a másik kettőnek.
– A gyerekek magához tartoznak? – kérdezi az egyik.
– Az enyémek. A férjem vezetéknevét viselik.
A férfi ráncolja a homlokát.
– Van engedélye a férjétől az utazásra?
– A férjem Varsóban van a parlamentben.
– Rifnik szenátor?
– Igen, Anton Rifnik a férjem.
Az első határőr ránéz a másikra. Mit tegyek, kérdezi a testtartása.
A második gesztusa válaszol: Mit tudom én, döntsd el te.
– Chipje van? – hajol a kocsi felé.
– Van. És a lányoknak is.
Feltűröm a ruhaujjamat, és leengedem az ablakot.
– Ne, ne nyissa ki az ablakot! – mondja a legközelebb álló. –A chipolvasó
úgysem működik ebben a hidegben.
Hátralépnek, tanácskoznak. A fütyülő szélben elhal a hangjuk.
Izzadt kezemet a tunikámba törlöm. Talán percek kérdése,
hogy Nino mikor indítja a riasztást. Talán másodperceink vannak hátra.
Az egyik alak visszatér. Megkocogtatja az ablakot a gyerekek ülésénél. Rám mutat.
– Ki az ott? – kiabálja szlovénul a szélben.
– Anya!
Visszaadja a papírjaimat. – Mehetnek.
Áldott karácsonyt és jó egészséget kívánok neki.
Mindhárom szkafanderes alak tiszteleg.
(…)
Nem is tudom… ennek az egésznek kellene hogy legyen valami értelme.
Születésedkor ajándékcsomagot kaptál: szeretetet, sikert, gazdagságot, befolyást.Tehát minden kudarcban van valami édes – az ígéret, hogy még nincs vége, még nem jött el a te időd. Még nem kaptál meg mindent. Valaki még nem töltötte ki a szerződés rád vonatkozó részét. Egy ilyen ívet úgy képzelek el, mint a szivárvány látható részét, amit kínok között meg kell másznom, majd azonnal lecsúszom róla. Ahogy haladok felfelé az íven, mindezek a beígért dolgok egyre jobban távolodnak, és az utolsó bőségszaru egyre inkább megtelik csupa jóval, ami még vár rám, a varázsszarv, bőségszaru, amelyből potyogni kezdenek a cukorkák.
Így éreztem magam. Mintha az én bőségszarumból végre hullani kezdenének a cukorkák. Olyan egyszerű volt, csak végre a saját kezembe kellett vennem a dolgokat. Ez a kezdet, most már minden rendben lesz.
Lelkünk megmenekült, mint a madár a vadász hálójából. A háló szétszakadt, s mi szabadok lettünk.
A szemelvényeket fordította: Reiman Judit
